33. SPAR Maraton 2018.10.07.

A tegnapi napon, 2018.10.07-én vasárnap 9:00-kor rajtolt el a 33. SPAR Maraton. A balesetem, 5 hónap kihagyás és a szeptemberi WIZZ félmaraton után ez volt az első maratonom. 4 óra 20 perc alatt sikerült teljesíteni, életem első 4 óra 15 perces maratonjához képest megint csak rontottam 5 percet, és érzetre is valódi újraindulás volt. Ez a futás előnyös pozíciót vívott ki magának az „Életem legnehezebb fizikai kihívásai”listán. Akit érdekelnek a részletek, íme :)
A SPAR maraton előtt 3 hosszú lassú futás fért bele az életembe, az első 27 km, a második 36, a harmadik 32 km lett. A heti összes km-eim 70-90 km között mozogtak, kivéve amikor a WIZZ félmaraton miatt már visszavettem a megelőző és a követő hétből. Futottam résztávokat is, fokozót, sprinteket. Azt mondhatnánk, hogy nyugodt lehettem volna a SPAR Maraton miatt. De nem voltam az. Azt éreztem, hogy ez a verseny a távval fog próbára tenni: 42 km tempósan aszfalton. Végül is ez év márciusa, a BSZM óta nem futottam tempós maratoni távokat, pláne nem aszfalton. 4 éve futok, 3 éve versenyzek, 2 éve ultrázok. Az ember nem is gondolná, hogy 5 hónap kihagyás milyen nagy leépüléssel jár – az én koromban legalábbis ;) Ráadásul, Murphy: pont verseny előtt kell a hirtelen hideg frontban felfázni, ami még az antibiotikum bevállalásával sem jön 100%ig rendbe a versenyig - a futók tonnányi ehhez hasonló történetet tudnának mesélni. Biztos vagyok benne, hogy a verseny- para vonzza be ezeket a banális betegségeket :-/
Mondtam is a férjemnek, hogy félek kicsit ettől a versenytől most, hogy nem érzem magam még készen arra, hogy szép egyenletes erővel, energiával, tartással, tempóval le tudjak nyomni egy aszfalt maratont. Mondtam neki, hogy úgy érzem, az izületeim meg fogják érezni ezt a 42 km-t. Ő nyugtatgatott, hogy nem a táv öl, hanem az iram, és ha szépen betartom, hogy nem engedem 170 fölé a pulzusomat, nem lesz semmi gond. Én csak ingattam a fejem, hogy nem úgy van az… És nekem lett igazam.
Nagyszerű futó időben indultunk. Már napokkal korábban néztem az időjárás jelentést, össze-vissza írtak mindent. Először 17 fokot ígértek, teljes felhőzet, eső. Aztán már változóan napos és felhős, de eső, és egyre melegebb. Előző nap már 21 fokot ígértek, akkor már biztos volt, hogy ez egy sortos pólós futás lesz, és még a futós zsákról is lemondtam, mert ahhoz is túl melegnek ítéltem meg az időt. Végül aztán borult időben indultunk, 15 fokban, pont jó volt bemelegítés után a sort-póló, egyáltalán nem fáztam. Aztán, ahogy galoppoztunk bele a délbe és a kora délutánba, mind többet sütött a nap, igen csak áldottam az eszemet, hogy nem hoztam futós zsákot – nagyon meleg lett volna. Most is hálásan gondoltam a volt edzőmre – ő szoktatott le a futós zsákról, a zenével futásról, ő szoktatott rá, hogy minimális súllyal fussak, hogy a BSI-s versenyeken a frissítőponton frissítsek, hogy ne öltözzek túl. Tőle tanultam az edzésmódszereket. Sokat tanultam tőle. Sokat köszönhetek neki. Mindig ágáltam a változtatások ellen, mégis beépültek szépen lassan :)
De vissza a versenyhez. Az első 21 km nagyon jól sikerült. A testem még elevenen őrizte magában a WIZZ félmaraton emlékét, és fogta magát: egy az egyben megismételte. A férjem azt kérte, ne engedjem 170 fölé a pulzusomat. Deli Gergő azt javasolta, induljak el 6 perc/km-es sebességgel, aztán, ha jól megy, egy 2 km után folytassam 5:50 körül, aztán ha az megy, 5:40, meg amit majd érzek. Hát ebből az lett, hogy a 10 perc bemelegítő futás + 6 sprint + gimnasztika után 5:10-esben startoltam el a 4-es zóna elejéről, és meg sem éreztem, könnyed kocogásnak tűnt, a pulzusom is maradt 170 alatt. Aztán szépen beálltam a WIZZ-es átlagsebességemre, és 5:30-5:40 közt futottam, nagyon kényelmesen. Volt erő, állóképesség, tartás, figyeltem a kartartásomra, a lengetésemre, a medenceállásra, a vállaimra. Mint ha csak egy könnyű terápiás lassú futás lett volna. Kellemes volt a menetszél, jó volt, hogy a nap alig sütött, vagy ha mégis, nem volt még ereje. Igazi örömfutás volt ?
A fejemben volt az útvonal, az is, hogy mikor találkozok a férjemmel: ő adott extra zseléket, zsepit, vizet mini-kulacsban, így az övtáskámat egyszerre max. 2 zselé, 1 zsepi, 1 mini kulacs és a telóm terhelte. A telómon futott az Endomondo, a férjem rájött, hogy így tudja az útvonalamat legpontosabban nyomon követni, pontosabban, mint a BSI programjával vagy a telefonra telepített helyzetmeghatározóval.
Aztán, 21 km után, a testem azt mondta, - tudjátok, úgy, mint aki eltévesztette a versenyt, félmaratonon akart indulni, de véletlenül egy maratonon kötött ki, és csak itt féltávnál döbben rá, hogy a várva várt célegyenes még egy újabb félmaratonig várat magára - „Mi? Még egy 21 km? Na neeee! Ledöcögni vagyok hajlandó :-/” És úgy is lett, nem tehettem ellene semmit. Folyamatosan lassultam, 6-osra, majd 6:30-asra, néha láttam az órámon 7-es sebességeket is. A 28. km-től az előző heti felfázás is bejelentkezett: 3xkellett kiállnom mobil WC-nél, pedig félmaratonon soha, maratonon max. 1x szorulok rá ilyesmire, de az is inkább csak a kezdetekben volt jellemző. Aztán elkezdtek fájni a térdeim, a belső combhajlítók, és szúrt az oldalam is – királyság! Léket kapott az energiatartályom, valahová a semmibe elszivárgott minden erő, minden tartás. Már csak nagyon erős koncentrációval tudtam egyben tartani magamat. Észrevettem, hogy összeszorított fogakkal futok, épp csak nem vicsorogtam-csikorogtam. Az utolsó kilométereken már minden kilégzéssel halkan, finoman és nőiesen, de nyögtem. A második 21 km messze esett az örömfutástól, mint bizonyos almák a fájuktól, az biztos! Erőlködés volt, hogy fenntartsam a futás illúzióját, és valamiféle haladásra ösztökéljem a testemet.
Taliztunk a férjemmel 13, 21 és 34 km-nél. Az első két tali happy volt, minden rendben ment. Az utolsó talinál csak annyit tudtam nyögni: „Nem vagyok jól! Mindenem fáj!” Szegény férjem ajánlgatta, hogy bármikor feladhatom, nem azért futunk, hogy szenvedjünk, bárhol kiállhatok, csak hívjam őt, és értem jön kocsival. El tudjátok képzelni, mekkora csábítás ezt hallani, mikor már alig létezel? Amikor ezt mondta, nem tudta, hogy én már a 28. km óta alkudozok magammal, hogy feladom. Nekem pont az ő puhaságára volt akkor és ott szükségem, hogy megmakacsoljam magam, és csak azért se adjam fel ?
Voltam már végtelenül elcsigázott, mióta futok maratonokat és ultrákat, de ez is olyan, mint a szülés: az emlékek elhalványulnak, megszépülnek, utóbb már csak a szépre emlékezel :) Az én friss emlékeim azt mondják, hogy ez egy rettenetesen nehéz verseny volt most nekem. Felért egy újra-beavatással. Ismét megmutatta magát a maraton – hogy mennyivel más, mennyivel több, mint két félmaraton. De az is biztos, hogy ami nem öl meg, az erősít. Egyik verseny a másik után – építi fel a rendszert. A test minden versenyből tanul. Minden versennyel épül az építmény, ami aztán azokra a kiemelkedő teljesítményekre is képes lehet.
Edzőfutásként tekintek erre a maratonra, egy edzőfutásra, ami alapoz és épít.
Csatoltam rajt előtti, start fotókat, befutó és az utáni képeket :)



Kövess minket a Facebook-on!